A régi szomszédság, amikor mindenki ismert mindenkit

Lakók mesélnek – történetek a régi XVIII. kerületből, 3. rész

A kis utca, ahol mindenki ismerős volt

Volt egyszer Pestszentimre egyik csendes utcájában néhány apró, takaros családi ház. A házak előtt alacsony kerítések húzódtak, az ablakokban muskátlik virágoztak, a kertekben pedig gyümölcsfák és veteményesek zöldelltek.

Az utcában mindenki ismerte a másikat.

Tudták, hogy a sarokházban özvegy Kovács néni lakik, aki minden tavasszal gyönyörű tulipánokat nevel. A szomszédban a Szabó család élt három gyermekével, a szemközti házban pedig Pista bácsi, aki mindenhez értett egy kicsit, legyen szó kerítésjavításról, bicikliről vagy egy nyikorgó kapuról.

Reggelente, amikor az emberek munkába indultak, egymást érték a köszönések.

– Jó reggelt, Mariska néni! Szép időnk lesz ma!

– Jó reggelt, fiam! Csak az eső ne jöjjön, mert ma mosni szeretnék!

Aztán mindenki ment a dolgára.

De ezek az apró találkozások hozzátartoztak a mindennapokhoz.

A kerítés mellett születtek a legjobb beszélgetések

A délutánoknak különleges hangulata volt.

Amikor a házimunka elkészült, az asszonyok gyakran megálltak néhány percre a kerítés mellett.

Megbeszélték, hogyan sikerült a vasárnapi ebéd, milyen szépen nő a paradicsom, vagy hogy melyik gyermek kezdte meg az iskolát.

– Mariskám, neked mitől ilyen szép a muskátlid?

– Egy kis gondoskodás kell neki, meg sok szeretet!

A beszélgetések néha hosszabbra nyúltak, mint tervezték.

Aztán valamelyik házból megszólalt egy gyermek:

– Anyu, mikor lesz már vacsora?

Erre mindenki nevetni kezdett.

– Na, megyek is, mert otthon már várnak!

Másnap pedig ugyanott folytatták, ahol előző nap abbahagyták.

Egy csésze cukor, egy tányér sütemény

A régi szomszédság egyik legszebb szokása az egymásnak nyújtott segítség volt.

Ha valakinek sütés közben elfogyott a cukra, nem kellett rögtön boltba indulnia.

Elég volt átkopogni a szomszédba.

– Mariskám, nem tudnál kölcsönadni egy csésze cukrot? Holnap visszahozom!

– Ugyan már, vigyed csak! Majd visszaadod, amikor tudod!

Ha pedig elkészült a sütemény, természetes volt, hogy a szomszéd is kapott belőle néhány szeletet.

Így került egyik házból a másikba almás pite, túrós lepény, frissen sült pogácsa vagy egy tál szilvás gombóc.

Nem az számított, mennyit ér az ajándék.

Hanem az, hogy szeretettel adták.

Amikor Pista bácsi megjavította a kaput

Egy tavaszi délutánon Kovács néni kertkapuja egyszer csak nem akart becsukódni.

Hiába próbálta megigazítani, a régi zsanér már nagyon meglazult.

Éppen akkor sétált arra Pista bácsi.

– Mi a baj, szomszédasszony?

– Jaj, Pistám, ez a kapu már megint rakoncátlankodik!

Pista bácsi közelebb lépett, megvizsgálta a zsanért, majd elmosolyodott.

– Ezen még tudunk segíteni!

Hazament a szerszámosládájáért, és fél óra múlva a kapu újra rendesen működött.

Kovács néni hálásan nézett rá.

– Mivel tartozom, Pistám?

– Ugyan, semmivel! Majd egyszer megkínál egy jó kávéval!

Másnap délután már ott gőzölgött a kávé az asztalon, mellette pedig egy tányér frissen sült diós kifli várta a segítőkész szomszédot.

A közös ünnepek öröme

Az utcában az ünnepek is különlegesek voltak.

Karácsony előtt a házak ablakaiban fények gyúltak, a konyhákból mézeskalács és bejgli illata szállt.

A szomszédok apró ajándékokkal kedveskedtek egymásnak.

Volt, aki egy üveg házi lekvárt vitt át, más néhány szem diót vagy egy tányér süteményt.

Húsvétkor a gyerekek izgatottan készültek a locsolkodásra. A fiúk szépen felöltöztek, megtanulták a locsolóverseket, és sorra járták az ismerős házakat.

Az asszonyok festett tojással, süteménnyel és néha néhány aprópénzzel várták őket.

Nyáron pedig, ha valamelyik család nagyobb ünnepséget tartott, gyakran a szomszédok is besegítettek az előkészületekbe.

Egyikük székeket hozott, másikuk edényeket adott kölcsön, vagy segített a főzésben.

Így az ünnepek nemcsak egy-egy családnak, hanem olykor az egész utcának örömet jelentettek.

Amikor valaki segítségre szorult

A szomszédság igazi értéke azonban a nehezebb időkben mutatkozott meg.

Egy téli reggelen Kovács néni megbetegedett.

Az utcában hamar híre ment, hogy napok óta nem látták a kertben, és a boltba sem ment el.

Mariska néni bekopogott hozzá.

– Hogy van, kedves szomszédasszony? Hozhatok valamit?

Kiderült, hogy az idős asszonynak magas láza van, és alig tud felkelni.

Mariska néni nem sokat gondolkodott.

Hazament, főzött egy nagy fazék húslevest, majd átvitt belőle egy tányérral.

A szomszéd fiú közben elment a boltba, Pista bácsi pedig gondoskodott arról, hogy legyen elegendő tüzelő a házban.

Néhány nap múlva Kovács néni már jobban érezte magát.

Amikor újra kiült a ház elé, könnyes szemmel mondta:

– Nem is tudom, mi lett volna velem nélkületek.

Mariska néni megszorította a kezét.

– Ugyan már! Hát mire valók a jó szomszédok?

A régi utcák lassan megváltoztak

Az évek múltak, a gyerekek felnőttek, a régi házak közül néhányat lebontottak, másokat felújítottak.

Új családok költöztek az utcába.

A régi lakók közül egyre kevesebben maradtak.

A kerítések magasabbak lettek, az utcák forgalmasabbá váltak, és az emberek élete is felgyorsult.

A mindennapokban már kevesebb idő jutott a hosszú kerítés melletti beszélgetésekre.

De néha még ma is megtörténik, hogy két szomszéd megáll egy kapu előtt, és néhány kedves szóval érdeklődik a másik hogyléte felől.

És talán valahol még mindig átvándorol egy tányér sütemény egyik házból a másikba.

Mert a régi szomszédság szelleme nem tűnt el teljesen.

Az összetartozás emléke

A régi Pestszentlőrinc és Pestszentimre kertvárosi utcáiban nem volt minden tökéletes.

A szomszédok néha vitatkoztak, előfordultak nézeteltérések, és minden családnak megvoltak a maga gondjai.

De sokan tudták, milyen nagy érték, ha van a közelben valaki, akire számítani lehet.

Egy kedves szó, egy apró segítség vagy egy közösen eltöltött délután sokszor többet jelentett bármi másnál.

Ma, amikor a világ gyorsan változik, talán különösen fontos felidézni ezeket az egyszerű emberi értékeket.

Mert a jó szomszédság nem attól születik, hogy egymás mellett lakunk, hanem attól, hogy figyelünk egymásra.

És amíg vannak emberek, akik szívesen segítenek a másikon, addig a régi kertvárosi összetartozás szelleme tovább élhet Pestszentlőrinc és Pestszentimre utcáiban.