A nagypapa megállt zsebórája

A nagypapa zsebórája évek óta egy fiók mélyén pihent. Mellette régi gombok, egy megsárgult képeslap és egy kulcs hevert, amelyről már senki sem tudta, milyen zárba illett.

Anna egy őszi délután találta meg, amikor rendet rakott a nagymama komódjában. Rögtön felismerte az ezüstszínű órát. Gyerekkorában sokszor látta a nagypapa mellényzsebéből előkerülni.

– Na, lássuk, mennyi időnk van még! – mondta ilyenkor az öreg.

Ez rendszerint azt jelentette, hogy indulás előtt még belefér egy sakkparti, egy szelet kalács vagy egy történet, amelynek a végét Anna már kívülről tudta, mégis mindig szívesen hallgatta.

Most azonban hiába emelte a füléhez az órát. A mutatók mozdulatlanul álltak.

Másnap elvitte egy kis órásműhelybe. Az ajtó fölött csilingelt a csengő, odabent pedig annyi óra ketyegett, hogy Anna önkéntelenül is elmosolyodott.

Az órás óvatosan megforgatta a kezében a régi darabot.

– Szép munka. Régóta nem jár?

– Legalább húsz éve. A nagypapámé volt.

– Megnézem, mit tehetünk érte.

Amikor Anna néhány nappal később visszatért, a férfi egy összehajtott, puha kendőre tette az órát.

– Újra működik. De találtam benne valamit, amit szeretnék megmutatni.

A kendő mellől apró, oválisra vágott fényképet emelt fel.

– A hátsó fedél belsejébe volt illesztve. A papír már meglazult, ezért kivettem, mielőtt megsérül.

A képen egy fiatal lány állt egy kertkapu mellett. Világos ruhát viselt, és úgy nevetett, mintha a fénykép készítője éppen valami mulatságosat mondott volna.

Anna közelebb hajolt.

– Hiszen ez a nagymamám!

Ilyen fiatalnak még sohasem látta. A családi fényképeken többnyire komolyan nézett a kamerába, ezen viszont az egész arca nevetett.

Az órás megfordította a képet. A hátoldalán apró, kissé megfakult betűkkel ez állt:

„Hogy akkor is veled legyek, amikor késel. Ilonka, 1958.”

Anna felnevetett, aztán gyorsan megtörölte a szemét.

A nagypapa ugyanis valóban sokszor elkésett. Beszélgetésbe elegyedett a szomszéddal, megállt segíteni valakinek, vagy egyszerűen belefeledkezett a kertészkedésbe. A nagymama ilyenkor a kapuban várta.

– Már megint megállt az órád, Józsi?

– Az óra nem. Csak én álltam meg egy kicsit.

Otthon Anna elővette a családi fényképalbumokat. Sokáig lapozgatott, míg az egyik oldalon ráismert a kertkapura. Egy nagyobb fényképen ugyanaz a fiatal lány állt mellette, néhány lépéssel arrébb pedig a nagypapa, ünneplő ingben, zavartan mosolyogva.

Anna felhívta az édesanyját.

– Anya, tudtad, hogy papa mama fényképét tartotta a zsebórájában?

A vonal másik végén rövid csend támadt.

– Nem. De arra emlékszem, hogy azt az órát soha nem adta ki a kezéből. Egyszer újat akartunk venni neki születésnapjára. Azt mondta, a régi még tökéletesen megfelel.

Anna az asztalra nézett. Az óra egyenletesen ketyegett az album mellett.

– Most már értem, miért.

Az órás felajánlotta, hogy a fényképet visszailleszti a helyére. Anna előbb másolatot készíttetett róla, és a nagyított képet egy kis keretbe tette.

Néhány nappal később az óra is hazakerült. Anna felhúzta, majd egy pillanatra a füléhez emelte, ahogy régen a nagypapa tette.

Másnap vendégeket várt. A kalács már az asztalon illatozott, amikor megszólalt a kapucsengő. Anna az órára pillantott.

– Na, lássuk, mennyi időnk van még! – mondta félhangosan.

Aztán elmosolyodott, és sietett ajtót nyitni. A kalács mellé aznap egy új története is akadt.