A könyv, amely visszatalált a gazdájához

Egy esős délutánon Dóra betért egy apró antikváriumba. Nem keresett semmi különöset, csupán szeretett a régi könyvek között nézelődni. A polcok egyikén megpillantott egy kopott, vászonkötéses mesekönyvet, amelynek megsárgult lapjai régmúlt karácsonyok hangulatát őrizték.

Amikor kinyitotta, az első oldalon gyöngybetűkkel írt bejegyzést talált: „Kedves Évikém! Őrizd meg ezt a könyvet, és jusson eszedbe minden este, hogy a mesékben mindig hazatalál, aki igazán reménykedik. Szeretettel: Nagymama, 1962 karácsonya.”

Dórát megérintették a sorok. Vajon ki lehetett Évike, és hogyan került a nagymamájától kapott könyv az antikváriumba? Megvásárolta, majd otthon alaposan átnézte. A hátsó borító belsejében egy alig olvasható vezetéknevet és egy régi budapesti utcanevet is felfedezett. Ez lett az első nyom.

Dóra felkereste az utcát, ám a régi házszámozás azóta megváltozott, és az egykori épület helyén már egy új lakóház állt. Egy közeli virágüzlet idős tulajdonosa azonban emlékezett egy hasonló nevű családra. Úgy tudta, évekkel korábban vidékre költöztek, de azt már nem tudta megmondani, pontosan hová.

Dóra ezután segítséget kért egy internetes közösségi csoportban. Lefényképezte a bejegyzést, és leírta, hogy szeretné megtalálni a könyv egykori tulajdonosát. Többen megosztották a felhívást, és hamarosan jelentkezett is egy Éva nevű asszony. A találkozáskor azonban kiderült, hogy bár a neve és az életkora is egyezett, ő soha nem lakott a könyvben szereplő utcában. A téves nyom csalódást okozott, Dóra mégsem adta fel.

Elment egy helytörténeti gyűjteménybe is, ahol egy régi címtárban megtalálta a család vezetéknevét. A bejegyzés mellett egy férfi foglalkozása szerepelt: órásmester. Dóra felkereste a környék legrégebbi órásüzletét, ahol a tulajdonos elővett néhány megsárgult fényképet. Az egyiken egy régi műhely előtt álló család volt látható, mellettük pedig egy kislány, aki akár a könyv Évikéje is lehetett.

A nyomok innen egy kisvárosba vezettek. Dóra vonatra ült, de ott ismét zsákutcába jutott: a keresett család már régen továbbköltözött. Egy idős könyvtáros azonban felismerte a vezetéknevet, és eszébe jutott, hogy a család egyik rokona évekkel korábban könyveket adományozott a helyi könyvtárnak. Az adományozási jegyzékben szereplő név végül újabb támpontot adott.

Már több hónap telt el a könyv megtalálása óta. Dóra közben különös emberekkel találkozott, régi házakat keresett fel, megsárgult címtárakat lapozott át, és számtalan telefonhívást intézett. A könyvet mindenhová magával vitte, mintha az mutatná számára az utat.

Végül egy újabb internetes megosztás után jelentkezett egy asszony. Azt írta, hogy a fényképen látható kislány és a könyvbe írt név alapján Évike az ő hetven év feletti nagynénje lehet. Ezúttal minden részlet egyezett.

Amikor Éva kezébe vette a régi mesekönyvet, hosszú percekig nem tudott megszólalni. Végigsimította a kopott borítót, majd könnyes szemmel elmosolyodott. Elmesélte, hogy gyermekkorában minden este ebből olvasott neki a nagymamája. Egy költözés során azonban több dobozuk eltűnt, ezért azt hitte, a könyvet soha többé nem látja viszont.

A megsárgult lapok közül ekkor egy apró, préselt ibolya hullott az asztalra. Éva azonnal felismerte: kislánykorában ő tette a könyvbe egy közös tavaszi séta emlékére.

Dóra nem kért semmit a könyvért. Úgy érezte, az valójában sohasem volt az övé, csupán egy időre rábízták, hogy segítsen neki hazatalálni. Éva pedig attól a naptól kezdve ismét a saját polcán őrizte a mesekönyvet – benne a nagymama soraival, a préselt ibolyával és Dóra hosszú keresésének történetével. A könyv majdnem hatvan év után végül valóban visszatalált ahhoz, aki sohasem felejtette el.