Amikor még az utcán játszottunk

Lakók mesélnek – történetek a régi XVIII. kerületből, 2. rész

A nyarak, amelyek soha nem akartak véget érni

Régen a nyári szünetnek egészen különleges illata volt.

A frissen locsolt kertek, a poros utak, a virágzó hársfák és az érett gyümölcsök illata keveredett a levegőben. A régi Pestszentlőrinc egyik csendes utcájában már kora reggel gyerekzsivaj törte meg a nyugalmat.

Alig fejeztük be a reggelit, már szaladtunk is ki a kapun.

– Anya, mehetek játszani?

– Mehetsz, de ebédre itthon legyél! – hangzott a jól ismert válasz.

És ezzel elkezdődött egy újabb kalandos nap.

Nem volt szükség arra, hogy a felnőttek külön programot szervezzenek nekünk. Mi magunk találtuk ki, mivel töltsük az időt.

A legnagyobb öröm az volt, ha reggel kilépve a kapun már ott várt néhány barát.

Az utca volt a mi játszóterünk

A régi kertvárosi utcákon sok helyen jóval kisebb volt az autóforgalom, mint napjainkban. A gyerekek azonban akkor is megtanulták, hogy figyelni kell az úton közlekedőkre.

Az egyik kedvenc játékunk az ugróiskola volt.

Egy darab krétával négyzeteket rajzoltunk a járdára, majd kerestünk egy lapos kavicsot. Órákig képesek voltunk fél lábon ugrálni, versenyezni, nevetni, és persze néha vitatkozni azon, hogy ki lépett a vonalra.

A fiúk gyakran fociztak egy kopott labdával. Két téglából kaput építettek, és már kezdődhetett is a mérkőzés.

A lányok gumiztak, ugró köteleztek, babáztak, de sokszor valamennyien együtt játszottunk.

A bújócska különösen izgalmas volt.

– Egy, kettő, három... tíz! Aki bújt, aki nem, megyek!

A kerítések, bokrok és vastag fatörzsek mögött mindenki igyekezett megtalálni a legjobb rejtekhelyet.

A legnagyobb boldogság pedig az volt, amikor sikerült észrevétlenül visszaszaladni a hunyóhelyre.

Egy régi labda története

Emlékszem, egyszer az egyik szomszéd fiú kapott egy új labdát.

Az egész utca gyerekserege összegyűlt, hogy kipróbálhassuk.

A labda azonban egy rosszul sikerült rúgás után átrepült a szomszéd kertjébe.

Ott pedig éppen a legszebb rózsabokrok virágoztak.

Néma csend lett.

Senki sem mert becsöngetni.

Végül a legbátrabb fiú odament a kapuhoz, és halkan megszólalt:

– Marika néni, tessék haragudni, de berepült a labdánk!

Az idős asszony először szigorúan nézett ránk, majd elmosolyodott.

– Na, gyerekek, most még visszaadom, de legközelebb vigyázzatok a rózsáimra!

A labdát visszakaptuk, és megígértük, hogy ezután óvatosabbak leszünk.

Persze a következő héten megint történt valami hasonló.

A nyári délutánok apró örömei

A nagy melegben gyakran leültünk valamelyik árnyékos kapualjba vagy egy fa alá.

Ilyenkor előkerültek az otthonról hozott finomságok.

Egy szelet zsíros kenyér lilahagymával, egy friss alma, néhány szem cseresznye vagy egy darab házi sütemény igazi lakomának számított.

Ha valamelyik édesanya málnaszörpöt hozott ki egy nagy kancsóban, az már különleges esemény volt.

A poharak gyorsan kiürültek, és mi már szaladtunk is tovább.

Néha bicikliztünk, máskor versenyt futottunk, vagy egyszerűen csak leültünk beszélgetni.

A játékaink nagy részét magunk készítettük.

Egy régi dobozból kincsesláda lett, néhány fadarabból várat építettünk, egy kopott pokróc pedig pillanatok alatt indiánsátorrá változott.

A képzeletünknek nem volt határa.

Amikor az egész utca egy nagy család volt

A régi utcákban sokan ismerték egymást.

A felnőttek tudták, melyik gyermek melyik házban lakik, és ha valaki rosszalkodott, annak gyakran hamar híre ment.

– Majd szólok édesanyádnak! – hangzott el néha egy-egy szigorú figyelmeztetés.

Ettől bizony mindannyian tartottunk.

De a szomszédok nemcsak rendre intettek bennünket.

Ha valaki elesett, mindig akadt egy felnőtt, aki segített. Ha egy kisgyermek sírt, valaki megvigasztalta. Ha pedig valaki elveszítette a játékát, az egész gyereksereg keresni kezdte.

Persze nem volt minden nap felhőtlen. Összevesztünk, megsértődtünk, néha még sírtunk is.

De másnap reggel rendszerint újra együtt játszottunk.

Az esti hazahívás

A nyári esték különösen szépek voltak.

Amikor a nap lassan lebukott a háztetők mögött, az utcákon még mindig hallatszott a gyerekek nevetése.

A kertekből vacsoraillat szállt, a házak ablakaiban pedig sorra kigyúltak a fények.

Aztán egyszer csak megszólalt egy ismerős hang:

– Gyerekek, vacsora! Gyertek haza!

Először senki sem akarta abbahagyni a játékot.

– Csak még öt percet!

De az öt percből néha tíz lett, és végül mégis mindenki elindult hazafelé.

A kapuban még gyorsan megbeszéltük a másnapi találkozót.

– Reggel ugyanitt!

– Jó, de hozzátok a labdát!

Aztán becsukódott mögöttünk a kiskapu.

Otthon már várt a vacsora, a mosakodás és a lefekvés.

Álmosan bújtunk az ágyba, de a fejünkben még ott kavarogtak a nap eseményei.

És alig vártuk, hogy újra reggel legyen.

Hová tűntek azok a régi nyarak?

Azóta sok évtized telt el.

A régi utcák egy része megváltozott. Új házak épültek, több lett az autó, és a gyermekek játékai is egészen mások lettek.

A hajdani játszótársak felnőttek, családot alapítottak, majd sokan nagyszülőkké váltak.

Van, aki ma is ugyanabban az utcában él, mások messzire költöztek.

De ha egyszer találkoznak, gyakran elég egyetlen régi név vagy történet, és máris előkerülnek az emlékek.

– Emlékszel, amikor a labdánk berepült Marika néni kertjébe?

– És arra, amikor egész délután bújócskáztunk?

Ilyenkor újra felhangzik a régi nevetés.

Mintha egy pillanatra visszatérne a gyermekkor.

A gyermekkor kincsei

Ma már tudjuk, hogy azok a régi nyarak nem azért voltak különlegesek, mert sok játékunk vagy pénzünk volt.

Hanem azért, mert együtt voltunk.

Volt időnk egymásra, voltak barátaink, és minden nap tartogatott valami apró örömöt.

A régi Pestszentlőrinc és Pestszentimre utcái sok ilyen gyermekkori emléket őriznek.

És bár az évek múlnak, az egykori gyerekek szívében ma is ott élnek a nyári délutánok, a barátok hangjai és az esti hazahívások.

Mert a gyermekkor legszebb emlékei nem a játékokban, hanem a közösen megélt pillanatokban maradnak meg örökre.